Érdekes és vicces, hogy épp csak elkezdtem a blogomat, aminek fő irányvonala az út, ahogy eljutottam oda, ahol most vagyok és az út, ami innen továbbvezet. A tudatosság – amelynek pont úgy összetevője a test és a lélek edzése és a jeleinek megértése, mint a rájuk való reakció – lenne az a hamuba sült pogácsa, amit magammal viszek, és amit másnak is átadni szándékozom.
És mégis, most épp itt ülök, és arról készülök írni, ahogyan éppen nem vettem figyelemebe a testem és lelkem jelzéseit eddig a pontig, amikor is kényszerpihenőre lettem állítva.
Szerencsére még csak nagyon finoman, jelzésképpen.
Na persze, vicces, és nem éppen így terveztem a kezdést, de tanulságos is, hiszen a vészjelzésre való odafigyelés és reakció is éppen egy olyan fontos jelzés, amiről érdemes beszélgetni és amiről így most fogunk is.
Kezdjük egy rövid sztorival, mondjuk az elmúlt hetek túlfeszített tempójáról, majd talán, hogy érthető legyen folytassuk egy kis visszatekintéssel, így talán a mostani események is egyértelműbbek lesznek mindenkinek, aki a történetet olvassa.
Történt, hogy egy ideje nincs autóm. Szerencsére bringám éppen van, és szeretek is biciklizni. Valahogy a bringázás átvette a korábbi futás szerepét. Régebben, a gyerekek születése előtt még az volt az a mozgásforma, ami ki tudott kapcsolni a mókuskerékből, és Forest Gump módjára képes voltam szinte előzmények nélkül is csak futni-futni, ha valamiért szükséges volt a kerékből kiszállás.
Dunakeszi, ahol élünk, két autós város. A tömegközlekedés sem városon belül nem megoldott, a nekem szükséges helyekre pedig kifejezetten macerás vagy lehetetlen így közlekedni, tehát két közlekedési eszköz kell a családban. Általában két autó.
Dunakeszi elég nagy város ahhoz, hogy rengetegen lakják, és hogy szinte minden legyen itt, ami a mindennapi élethez szükséges (a nagyfiam szerint csak múzeum hiányzik, főleg egy dínó múzeum), de elég kicsi ahhoz, hogy bringával bejárható legyen.
Ugyan én a hét több napján Pestre is bejárok dolgozni, de ebből csak egy délelőttöt kell bringával megoldani, mert amikor a család feje hazaér, már van autó is.
Így tehát az elmúlt hónapjaim úgy teltek, hogy reggel bringával ovi, aztán haza, aztán bringával el dolgozni (csoportos fitnesz óra), aztán haza, aztán el az oviba a kicsiért, aztán haza, bringa letesz, lecserélem a kisbringára és egy nagykutyára, és aztán irány a suli a nagyért, együtt haza, majd bringával vagy autóval jön az esti műszak.
Ez így leírva nagyon zsúfolt igaz? Hogy azért az élet biztos nem ilyen, igaz? Azért biztosan akadnak olyan részek, ahonnan én a gyors felsorolás érdekében kihagytam pár órácskányi lazulást, még ha csak házimunka formájában is. Nem, sajnos azt kell mondanom, hogy a valóság még ennél is kegyetlenebb, hiszen a felsorolásból ami kimaradt az az állandó rohanás, a harc az idővel, és mégis az állandó időhiány, a frusztráltság a sok elmaradt terv miatt, a meglévő vagy vélt elvárások miatt, és ez pont olyan fárasztó, mint maga a zsúfolt és testileg is igénybe vevő napirend.
Az elmúlt szűk pár hetemet náthás betegen kötéltáncoltam végig a fenti feszes napirenden. És még csak nem is a zsúfolt napok vagy a túlhajszoltság miatt voltam beteg, hanem egy konkrétan meghatározható lelki megbillenéshez kötődően, nevesül, amikor elveszett imádott kutyusom, és egy pár bénító órán keresztül azt hittem, ő az, akit elgázolt egy autó…
Tehát a fentiekre az elmúlt két hetemben még jött egy lelki teher okozta betegség, amit nem kipihentem, csak hurcoltam magammal.
Több mint másfél évvel ezelőtt történt, hogy komolyan változtattam stresszes életemen, az előzményekről ITT olvashatsz. Ennek szerves része volt pár olyan napirendi pont, amik kapaszkodóul szolgáltak, amik feltöltöttek, amik rendbe rakták a testem és a lelkem és amik megalapozták azt, hogy szűken értelmezve ugyan, de valamennyi énidőt teremtsek általuk.
Reggel ébredés után és este lefekvéskor relaxáltam, szintén reggel elvégeztem egy pár perces jóga gyakorlat sort, kialakítottam egy reggeli vízivó rutint, ami spontán magától méretesre duzzadt, napközben megerősítéseket hallgattam. Megterveztem a heti menüt, hogy ne legyek bajban a rohanós hétköznapokon, és bevásároltam minden héten a szükséges tiszta élelmiszerekből a termelői kispiacon.
Majd jött az évadkezdés, az iskola majd az ovikezdés, és ez utóbbi számunkra nagy változással is járt, hiszen a kicsi most kezdte az ovit.
A jól kialakított napirend felborult.
És mi történik ilyenkor a legtöbb családban? Igen, sajnos általános, hogy mi nők valahogy alárendeljük magunkat és minden velünk együtt járót a muszájnak.
Nálunk sem történhetett másképp, tudatosság ide vagy oda. Ez van.
Minden elveszett, amit annyi időn keresztül kialakítottam.
Reggel fáradtan, jóval később bírtam kelni a késői lefekvés miatt, így elmaradt a relaxáció és a reggeli jóga, a napközbeni megerősítésekre nem volt idő, az esti relaxációk és az időben lefekvés helyett próbáltam bepótolni valamennyit az elmaradásaimból, így hulla fáradtan és jó későn zuhantam ágyba.
Az énidő, a magamra szánt idő eltűnt.
Még a reggeli vízivás megszűnt, hiszen a kapkodásban napról napra kevesebbet ittam, így már annak is örültem, ha egy pohárnyi legurult valamikor.
Az iskola és ovikezdés felborították a jól beállt napirendet és nem találtam a dolgok helyét ebben a kapkodásban.
A heti menü tervezése, ami a minőségi étkezés alapját biztosította a család számára is megszűnt a kapkodásban, és maga a piacozás is, ami az időnként majdnem kizárólag a piacozásra korlátozódott heti emberi kontaktok, szociális kapcsolatok miatt is fontos volt – elmaradt vagy minimálisra csökkent.
Aztán jött ez a múlt hét, amikor megint végigszáguldottam a napokat, majd a péntek, amikor jött a figyelmeztetés.
Ezen a napon is biciklivel indultam útnak, megtartottam az Aktívmami órámat, majd még maradtam két órát a helyi rendezvényen segítséggyanánt. Átszáguldottam Káposztásmegyerre Anyumhoz, aki a lábadozó kisfiamra vigyázott. Ott kényszerpihenőn voltam mert a picur nagyot aludt, de ez csak frusztrált, hiszen tudtam, a nagyobbikért időben oda kéne érni a suliba. Tehát pihenés helyett belül tépelődtem és módszeresen toltam feljebb és feljebb a kortizol (stressz hormon) szintemet.
Amikor felébredt, egy gyors uzsonna után már indult is a bringa menet visszafelé, majd a sulihoz. Péntek délután sokan vannak az utakon, úgy autóval, mint gyalogosan. Így kerülgettem a rengeteg hazafelé tartó szülőt és gyerkőcöt, és annak rendje és módja szerint, csengettem, hogy tudják, hallják, jövök.
Majd már az iskola előtti sétányon haladtam, előttem sétált egy anyuka és a kislánya az egész járdát elfoglalva. Nem csengettem, csak szóltam, hogy jövök, majd mivel úgy tűnt nem hallják, megpróbáltam őket kikerülni a keskeny maradék járdán. A manőver nem sikerült, megcsúszott a kerék, a bicikli meglódult. Éreztem, hogy nem tudom megtartani, de tudtam, hogy hátul a kisfiam, ezért minden erőmmel mégis megpróbáltam. A bringa mégis földet ért. Ugyan a gyerek biztonságban volt az ülésben a fején sisakkal, és az ijedtségen kívül más egyéb baja nem lett, én megsérültem. A baleset elkerülése érdekében tett próbálkozásom eredménye az lett, hogy a térdem a bicikli alá szorult és belevágódott az éles padkába, amin lecsúsztunk, a kormány pedig a combomba fúródott. Remegve állítottam fel a biciklit, de láttam a kisfiamnak nem történt nagy baja, sírt, de ez a sírás ismerős volt, az ijedtségen kívül nem sokról tanúskodott. Az anyuka segített összeszedni a kosárból szétszóródott tárgyaimat, a széttört kedvenc napszemüvegemet, közben a kicsi is lassan megnyugodott, a lábamra viszont alig bírtam ráállni. Elbicegtem a suliig (pár méter), majd már a két gyerekkel legurultunk a közeli kispiacra, ott jól bevásároltunk, aztán jött, amire nem gondoltam, az emelkedőn fel is kéne tekerni a megpakolt biciklivel. A sérültet nem tudtam használni, így fél lábbal tekertem hazáig, reménykedve, hogy sehol nem kell megállni, mert jobb lábbal szoktam letámasztani legtöbbször, de ezzel most biztosan nem tudtam volna.
Aztán otthon, amíg a jég hűtötte a térdem és a combom, volt időm gondolkodni, hogy mi történt és, hogy mi mit is jelenthet.
Érdemes együtt is átgondolni és a történetemet azért osztom meg, hogy okos ember lévén tanulj a más kárából.
Kérdéseim magamhoz.
1. Szeretek biciklizni, és vallom, hogy a Föld érdekében gyakrabban kéne váltanunk az autón kívül más, kevésbé vagy egyáltalán nem szennyező közlekedési eszközre. De nem lehet-e, hogy az én életem túlzottan strapás, és ez már túl van a józan észen? Biztosan kell nekem ennyit áldozni magamból?
2. Péntek délután van, a gyerekekért ilyenkor mindenki, aki megteheti korábban megy, és ők nagyon várnak minket. Ráadásul a nagyfiamnak aznap matek versenye volt, és biztosan várta már, hogy elmesélhesse a történteket. De biztosan kell-e pár perc előnyért kockáztatnom? Valós-e az elvárás, hogy hamarabb menjünk, vagy csak mi képzeljük ezt és nem akarok-e megfelelni valaminek, ami nincs is?? Vagy ha van, nem lehet, hogy az elvárást éppen én magam alakítottam ki? Vajon mi baja lesz, lesz-e bármi, ha nem érek oda hamarabb egy péntek délutánon? Ha lesz, akkor az van-e olyan jelentős, hogy én ilyen helyzetbe keverjem magam a stressz miatt?
3. Mindig csengetek, ha valakit megelőzök, ha valaki halad előttem, hogy mind a ketten biztonságban legyünk, hiszen ő nem hallja, hogy jövök, én pedig így tudok jelezni. Ezért van a csengő. Erre tanítom a gyerekeimet is. Persze előfordul, hogy némely emberek ezt nem látják át, csak azt tapasztalja, hogy valaki rácsilingel, és szúrós szemmel néz vagy még rondán is szól. Előfordul. Én végigcsengettem az emberektől zsúfolt utat idáig, vajon miért nem jeleztem, hogy jövök itt is, időben? Vajon attól tartottam, hogy megorrolnak rám? Ha igen, akkor miért foglalkozom ezzel?? Amikor tudom, hogy amit teszek, az mindenki érdeke, akkor miért érdekel, hogy ki mit gondol? Ráadásul semmi nem jelezte előre, hogy ebben az esetben bármi ilyesmire kéne számítanom. Akkor miért??
4. Ha mégis előfordul ez a szituáció, akkor vajon miért kell nekem a vékony maradék járdán kockáztatni egy manővert, egy előzést, ami még másféle veszéllyel is járhatott volna, például, hogy a kislány meglendíti a karját vagy egyszerűen csak elém lép… Miért nem álltam meg, ha már így alakult? Azért a 30 másodpercért, amit ezzel nyertem volna, hogy korábban odaérjek a gyerekért a suliba? Ki mit nyer ezzel a 30 másodperccel? Nyer-e egyáltalán bárki bármit is?
Ilyeneken morfondíroztam.
Aztán pedig eszembe jutott a következő:
Láb sérülés jelentései
– nem jó úton jársz, vagy
– nem jó az irány, amerre tartasz
– nem megfelelő állásponton vagy, vagy
– túl messzire mentél, esetleg
– meg kéne tenni szükséges lépéseket valamiért.
Ide szoktak még olyat is sorolni, hogy „meg kéne érteni valamit, ami nem akar eljutni az agyamig”.
Ez azért így mind elgondolkodtató, pláne az előző gondolatok tükrében.
> Nem jó úton járok – ez összefügghet azzal, hogy túl sok ez a bringázás, nem kéne ennyire szoros napirendet ilyen módon tartani. Összefügghet azzal is, hogy elhagytam az életem minőségét javító, jól kialakult szokásaimat.
> Az irány talán jelenleg nem rossz, hacsak nem éppen ezért kicsit lelassult idő hiányában, hiszen, minden időmet a bringán töltöm… De a változtatások visszaállításának szükségességét is jelentheti. Mert ha engedem a dolgokat így maradni, az valóban NAGYON ROSSZ irány.
>>> Itt azért felmerült bennem, hogy vajon meddig hagytam volna mindezt, ha nem jön ez a kis „véletlen” baleset??
> Az álláspontomon is kéne változtatni, ami érzésem szerint összefügg az első ponttal, és ami így az események tükrében máris megváltozott.
> Túl messzire mentem volna? Igen, végül is így is mondhatjuk.
> És vajon milyen szükséges lépésekről lehet szó? Például a helyzet megváltoztatására irányuló, az autó sorsát eldöntő, javítsuk vagy eladjuk döntéshozatalról? Hát ja. Vagy az elveszett életmódbeli változások és énidő visszaállításáról, az új helyzetben megkeresni és kialakítani az új helyüket, hogy stresszcsökkentő és kiegyensúlyozó hatásukat újra élvezhessem?
Mindez mintha idáig nem akart volna eljutni az agyamig. Tök érthető, hogy így szóltak rám, mivel máshogy láthatóan nem értettem meg.
Szerencsére a sérülésem nem volt annyira komoly, arra kellett csupán, hogy mindezt alaposan átgondoljam, további szenvedésre kár lett volna kárhoztatni magam, így azért az is gyorsan eszembe jutott a kellő ihletett pillanatban, hogy kinesio tape-el le tudom húzni a sérülésről a feszítést okozó duzzanatot, így a polip felhelyezését követően roham tempóban javulni kezdett a lábam.
A hétvége napjait igazi passzív majd aktív pihenéssel töltöttem.
Az azóta eltelt időben máris igyekeztem visszaállni az elhagyott „jó út”-ra. Nem könnyű, mert nyilván egyrészt nehéz hirtelen hónapok kemény munkáját pár nap alatt újra elérni, visszaállítani, másrészt pedig egyértelmű, hogy nem jószántamból tértem le a „sárga útról”, hanem mert a megváltozott körülmények miatt eleve nehéz.
De ami nehéz, az nem lehetetlen, szoktam mondani, úgyhogy a teendő annyi, hogy megtaláljuk mindennek az új helyét az új napirendben.
Most ezen vagyok, kitartóan, és természetesen igyekszem nem elfelejteni a többi tanítást sem…
Azért itt a történet végén nagyon érdekelne pár dolog.
Rögtön az első, hogy vajon voltál-e már hasonló szituban, amikor odafentről megkocogtatták a válladat, hogy ÉÉÉBRESZTŐŐŐŐŐ!!!!
A másik, hogy van-e most bármi az életedben, ami éppen feszít, és még időben vagy, hogy változtass, mielőtt figyelmeztetnének…
A harmadik, hogy van-e üzeneted a számomra, te látsz-e még bármit ebben a történetben, amire én esetleg nem gondoltam?
Köszönöm, ha megírod a véleményed vagy a Te sztoridat!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: