Egy mondaton kattogtam, te hogy reagálnál?

A minap furcsa dolog történt velem, egy feltételezhetően nem egészen véletlenül odabiggyesztett félmondaton kattogtam sok meg nem érdemelt órán keresztül.

Velem már ritkán fordul elő ilyesmi, de emlékszem, volt idő, mikor igen sűrűn előfordult. Feltételezem számodra is ismerős ez a történés, a vele együtt járó igen kellemetlen érzésekkel együtt.

Történt, hogy egy barátságos vitában, sőt, nem is vitában, egy beszélgetésben kiderült, beszélgető partneremmel pár dologról más véleményen vagyunk egy témában, és ezzel együtt más véleményen voltunk az ezzel összefüggő szolgáltatásokról. Amellett az egyik ilyen szolgáltatást nyújtó „iskolának” én aktív tagja vagyok, ő pedig a másiknak támogatója, rajongója. Mondjuk így.
Beszélgetésünk barátságosan zajlott, mint említettem, a véleménykülönbségeket intelligensen kezeltük, elfogadtuk egymás véleményét, érveit és valami olyasmivel is zártuk a beszélgetést, hogy végül is teljesen jó ez így, jó, hogy lehet választani. Beszélgető partnerem végül egy pindurka megjegyzést tett még a pont után. Hogy persze, jó ez hiszen van, aki a H&M-ből öltözködik szívesen, van aki meg a Gucciból.
Ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, leforrázott. Bedobott a számba egy kibiztosított gránátot, majd ártatlan arccal odébbállt, és az bennem robbant fel. Tehetetlennek éreztem magam. Aljas dolognak és gyávaságnak tartottam ezt a lezárás utáni megjegyzést. És megalázónak.

Persze esélyt kell adni annak is, hogy egészen egyszerűen rosszul fejezte ki magát, és egyszerűen csak nem jutott eszébe két hasonló „méretű” márka. Egész biztosan kiderült volna, ha rákérdezek. Szóval ez is egy tanulság. Akár tisztázhattuk is volna azonnal, ha valóban félreértés.

Ellenben inkább egész nap visszatérően kattogtam az eseten. Mert ráadásul én nem vagyok az a fajta, aki az ilyesmire csípőből (vagy bárhogyan) visszavág, csúnyát mond vagy kíván. Nem is szeretnék bántani senkit. Őt sem. Tehát ez nem is volt opció egy percig sem, de akkor mit tehettem volna másképp, hogy a bomba ne ott robbanjon, ahova szánták?

Sokáig nem tudtam, gondolkodtam, kitől kérdezhetném meg, kivel oszthatnám meg, kitől kérhetnék segítséget, de ilyen nem jutott eszembe. Bárkinek is meséltem volna, mindenki panaszkodásnak vagy az illető kibeszélésének tartotta volna a kérésem/kérdésem, így ezt inkább elvetettem. Azt sem akartam, hogy másra átpakoljam ezt a negatív energiakupacot. De akkor mi legyen ezzel a cuccal itt bennem?

Ahogy ezen agyaltam, az azért világos volt, hogy ez az agyalás nem tesz jót nekem, hiszen most cipelek magammal valami terhet, egy haragot, ami most pillanatnyilag kizárólag engem mérgez. És szépen lassan az is világos lett, hogy ez a kattogás tulajdonképpen az egóm hangja.

Az, amit érzünk egy társas viszonyban, mindig KIZÁRÓLAG RÓLUNK SZÓL. Nem a másik emberről. Amit ő érez, az pedig róla. Annak semmi köze nincs hozzánk.
Tehát, amit mondott, amiért mondta, az róla szól, nekem nincs dolgom vele, viszont az, ahogyan én ezt magamra vettem, ahogyan erre reagáltam, na barátom, az már bizony rólam szól.

De miről?
Hogy is éreztem magam?
Kijátszottnak. Butának. Tehetetlennek. Megalázottnak.
(…)

Szintén a napokban történt, hogy beszéltem egy régi ismerősömmel. Az apropó az volt, hogy elhagyta a felesége. Azt mondta, haragszik rá, mert megalázta.
Akkor tisztán láttam a dolgok közötti összefüggéstelenséget. (Akkor is, ha ilyen szó nincs is.)
Egyértelmű volt számomra, hogy teljességgel logikátlan, összefüggéstelen, hiszen nincs megalázva az, akit elhagynak. Elhagyva van. Nyilvánvaló, hogy a feleségének nem volt ilyen szándéka, hogy megalázza. A megalázottság érzését mi gyártjuk magunknak. Vagyis az egó. Ebben az esetben ő maga. Az ő egója. A megalázottság érzése az ő reakciója volt a felesége tettére. A tett a feleségről szól, a reakció az ismerősömről.

Ez esetben pedig úgyan úgy, mint az ismerősömnél, a kijelentés a vitapartneremről szól, az én reakcióm az ő megjegyzésére pedig rólam. Az én egómról. 

A kérdés most is mint annyiszor. Miért?

Még nem tudom a válaszokat, de már nem kattogok annyit. És nem is haragszom.

fotó: pexels