Egy kis társasággal nagy fába vágtuk a fejszénket.
Hirtelen ötlettől vezérelve beneveztünk az UltraBalaton futóversenyre, hogy körbefussuk a magyar tengert.
Ez önmagában még nem szenzáció, hiszen csapatok tucatjai vesznek részt ezen a versenyen évről-évre. A bökkenő, hogy csapatunk tagjai nem hogy nem futók, de még hobbi szinten sem űzik ezt a sportot. Hogy mégis miért? Buliból, kihívásként, van, aki csapatépítésként, mások jótékonyságból. És, hogy szembenézzünk önmagunkkal és megugorjuk a lehetetlent.
Valamikor, igen régen, imádtam futni.
A legfelhőtlenebb időszak már több, mint 10 éve volt, hiszen a legjobb ízű futásaim a nagyobbik fiam születése előtt történtek meg. Ahogy múltak az évek, és ő cseperedett, visszatért a futás, és újra jól esett.
Emlékszem, volt, hogy esténként, igen későn, nagyon-nagyon későn, felhúztam a futócipőt, és elmentem “kikapcsolódni”.
Aztán ez valahogy eltűnt teljesen.
A kisebbik fiunk születése után próbálkoztam újraéleszteni a szenvedélyt, de nem sikerült. Egyszerűen nem esett már jól a futás, és mivel kötelező nem volt, nem erőltettem a dolgot.
És ennek, vagyis, hogy a kisebbik megszületett hamarosan 4 éve lesz.
Az életem viszont nem inaktív, sőt! Meglehetősen sokat mozgok, és jelen életszakaszomban alaposan be is vagyok táblázva.
Ez akkor lett igazán fontos a futás szempontjából, amikor közeledett a felkészülés kezdetének időpontja.
Megbeszéltük a csapattagokkal, hogy legkésőbb januárban mindenki elkezdni a felkészülést.
Igen ám, de mikor???
Akárhogy néztem, forgattam, tekergettem, egyszerűen lehetetlennek tűnt beilleszteni..
A reggelek zsúfoltak, aztán délelőtt órák, ahová és ahonnan bringával jövök-megyek, otthon egy gyors tusolásra és ebédre van idő, aztán indul a délutáni menet, ovi majd a suli, és mire a gyerekekkel kissé leeresztünk, én újra munkába indulok, és csak nagyon későn érek haza. Így telnek a hétköznapok.
Hétvégéken tréningek voltak, és ekkorra időzítem a hétköznap elmaradt házi- és háttérmunkát is. Esténként hullaként dőltem az ágyba.
Egyébként szeretek este sportolni, mindig is jól esett, és elvileg jó gondolatnak tűnt, hogy majd hétvégén este futok, de ebben az időben gyorsan és korán lett hideg és sötét, és ez sehogy sem volt összeilleszthető a fáradtságommal.
A január első két hete ennek a lehetetlen helyzetnek a forgatásával és lelkiismeretfurdalással telt.
Aztán egy napon lekéstem a buszt, amivel a kicsiért szoktam menni az oviba (errefelé nem úgy van, hogy 5 perc és jön a másik), így elindultam gyalog.
Menet közben rájöttem, hogy a futás egyrészt gyorsabb, másrészt pedig máris megvan az időpont!
Rögtön el is határoztam, hogy először hetente kétszer, majd háromszor a buszmegállókban fogom mérni a haladást. Hihetetlen elégedettséggel és boldogsággal töltött el, hogy az időpont megtalálásával valami elkezdődött. Arra gondoltam, ez most pont elég lesz, és mire elkocogok az oviig, jön a jobb idő, a melegebb és világosabb estékkel pedig majd új távlatok nyílnak.
Így is lett.
Mivel a napjaim fizikálisan is igen fárasztóak, konkrétan van két hétköznapom, amikor az egészségem érdekében egyenesen megtiltottam magamnak az ovifutást, a februári cél az volt, hogy rendszeresen, azaz heti 2-3 alkalommal fussak az oviig, folyamatosan növelve a távot.
Eleinte hosszabb bemelegítő és levezető sétával kezdtem, majd ezeket csökkentve mintegy megdupláztam a kezdeti távot.
Az első futáskor 1 km-t mértem, ez volt az a két (másfél) buszmegálló. A hónap végére eljött az idő, amikor már ajtótól ajtóig futottam. A forgalmas utat és az ezzel járó büdit lecseréltem egy kevésbé forgalmasra, így viszont a teljes táv nem volt több 2 km-nél, és ebben bizony nem volt több lehetőség. Se, távolságban, sem alkalomban, de elégedett voltam, és elkezdtem tervezni a következő hónapot és a következő szakaszt.
Az első személyes eredményem ebben a szakaszban, hogy futás után szuper jól éreztem magam. Mint akit kicseréltek vagy feltöltöttek. Közben viszont egyáltalán nem élveztem. A nekikezdésről meg ne is beszéljünk!
Mi a történetem tanulsága mások számára?
Azt gondolom, hogy ahogy szinte semmiben nincs általános tuti, így a sport elkezdésében, egy új mozgásfajta bevezetésében sincs.
Mindenkinek magára, az életvitelére, a szokásaira, az addigi aktivitására vagy inaktivitására, a túlsúlyára, betegségeire, állapotára, és a lehetőségeire kell szabni, de nincs olyan, hogy lehetetlen.
1 km nagyon kevés, és én mégis így kezdtem, mert tudtam, a fizikailag is fárasztó napjaimba biztonsággal így tudom beilleszteni.
Nincs jó vagy rossz megoldás, csak olyan van, ami számodra megfelelő vagy nem megfelelő.
És van még valami.
MINDEN NAGYON NEHÉZ AMIKOR ELKEZDED. Amíg könnyűvé válik, addig bizony NEHÉZ.
A legnagyobb erő és kitartás ahhoz kell, hogy egyáltalán elkezdd.
Aztán, hogy ne hagyd abba.
És eljön a nap, amikor más érzések jönnek, amikor valami megváltozik.
Na itt én még nem tartok. Vagyis nem tartottam ebben az időben.
De tarts velem a következő szakaszban is, hátha…
Hátha sikerül.
Szerinted sikerül?
Majdnem az első ovifutás.
Lassan növeltem a távot, csökkentettem a bemelegítő és a levezető sétákat.
Majdnem az utolsó ovifutás. Az utolsónál kimaxoltam a távolságot, ami pár méter híjján 2 km volt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: