Egy év Apu nélkül

1 év telt el. Pont ma egy éve, hogy utoljára láttam. Pont ezen a napon. A névnapomon.
Soha nem telt el úgy névnap, nőnap, vagy bármilyen ünnep, hogy ne kaptam volna tőle virágot.
Egy évvel ezelőtt ezekben a percekben ment a kisfiamért az iskolába, amikor ezeket a sorokat írom.
Együtt mentek az uszodába, majd hazahozta, és átadta nekem az utolsó csokor virágot.
Azóta is megvan. Féltve őrzöm, mint minden emléket Róla. Az én drága Apukámról.

Egy év. Hosszú? Rövid? Mindkettő. Valaki nélkül, akit szeretsz, nagyon hosszú.
De nem telik el azóta sem szinte olyan nap, amikor ne beszélnénk a Papáról. Mert az unokák is imádták. És nekik is hiányzik. Valahogy furcsa, de beitta magát a halál és a túlvilág, a szellemvilág az otthonunkba. Beszélgetünk a halálról, arról, hogy mi van odaát, arról, hogy a Papa most is velünk van. És igen. Tényleg velünk van. Sokszor éreztem.

Nehéz év volt. Nem csak azért, mert valaki elment akit nagyon szerettem. Nem csak azért, mert nagyon hiányzott. Persze eleinte főleg ezért. Aztán a későbbiekben pont azért, mert annyira velem volt. Furcsa erről beszélni. Megélni is nagyon furcsa volt. És biztos nagyon-nagyon furcsa lesz, amikor azt olvasod, hogy ebben az évben többet voltunk együtt, mint valaha. És sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, mint valaha…

Tudtam, hogy ezt a mai napon le fogom írni. Készültem rá, és kicsit féltem tőle. Most is kicsit félek. Hogy mit szólsz ehhez…

Mert ugyan a lelkünkben közel álltunk egymáshoz, de ahogy ez végül megnyilvánult a való életben, az nem volt mindig olyan sima és problémamentes. Azt hiszem, ő pont azt szerette bennem, hogy vág az eszem, hogy gondolkozom, hogy emiatt kicsit más vagyok. De pont emiatt nem tudott mindig azon a sávon tartani, amit ő jónak látott. Amit ő nekem szánt. Mert én mindent megkérdőjeleztem, megvizsgáltam, átgondoltam, újraalkottam. Véleményem volt. Sokszor merőben más. Szerette és szenvedett tőle egyszerre. Én pedig iszonyúan tiszteltem az eszéért, a hihetetlen tudásáért, a világnézetéért, azért, ahogy lazán össze tudja illeszteni a különböző kockákat, különféle tudományokat, és az ő képzeletében ott volt az egész világegyetem. És működött. Ő pedig értette. És ezeket megpróbálta átadni, nekem és másoknak is, de sokan nem értették, mert ez sok volt annak, aki nem értette meg őt. Úgy, mint én.
De sosem értettem, miért nem látja és érti azt, amit én.
Szóval közel álltunk egymáshoz, de mégis ott volt mindig a küzdelem. A magunk „igazáért”.

És eljött a nap, amikor ez megszűnt. Nem azért, mert elment. Hanem mert mintha megértette volna. És nem csak megértette, hanem új irányt vett, és csak terelt és terelt olyan magasságokba, amit én magam is csak félve, és kissé meglepetten figyeltem.
Lelkének egy része ott állt mindig mellettem, és mutatta az utat. Adta az erőt, sugallta a következő lépéseket.

Intenzív és nehéz év volt. De nem volt hiábavaló. Azt hiszem értem, és úton vagyok, de szükségem van még segítségre, irányításra, mert az én utamnak messze még a vége.
És bár óriási élmény volt együtt ebben a formában is ez az egy év, nagyon vágyom a találkozásra. Akár álmomban, akár egy meditációban.
És igen. Egy ölelésre. Arra, ahogy csak Apu tudott, erősen, szeretettelin, féltőn és mindentől és mindenkitől óvón.