Életünk megkeserítője, a hasonlítgatás. Legalábbis az enyémé mindenképp. Te hogy vagy ezzel, elégedett vagy, vagy te is kínzod magad a másokhoz méregetéssel?
Amióta az eszemet tudom hasonlítgatom magam másokhoz.
Kislány koromban két oldalról is kínoztam magam, egyrészt örök riválisként ott volt a húgom, aki aranyosabb, cukibb és persze később szebb, csinosabb is volt nálam. És persze az osztálytársak, barátnők. Az eszemre valahol mindig büszke voltam, de ebben is meg lehetett ingatni, a külsőm iránti elégedetlenségem viszont a hasonlítgatások (és ezzel együtt az önmarcangolások) melegágya volt.
Ahogy cseperedtem, a dolgok nem változtak. A tehetség, ügyesség és gyors, logikus gondolkodás is késztetett versengésre, bár ezeken a területeken inkább állandóan bizonyítani akartam, a külső viszont továbbra is nyílt „támadási felület” maradt, a támadó én magam voltam.
Szinte mindenki jobb vagy szebb volt nálam valamiért.
Húszas éveimben szinte az edzőteremben éltem, az összehasonlítások a szakmaiságra, eredményekre, na és persze a külsőre irányultak.
Aztán jött a vállalkozói lét.
Összehasonlítottam magam másokkal, akik valamit létrehoztak, aztán más vállalkozónőkkel, olyanokkal, akiknek kisujjukban volt a marketing, olyanokkal, akik sikeresen alkalmazták, olyanokkal, akik még szerették is, azokkal, akinek volt pénze vagy támogatása, olyanokkal, akiknek nem volt, mégis sikerült.
Nem maradtak ki a sorból azok, akiknek bejött az élet, és vastagodott a bukszájuk, na és persze a gyerekek születésével folyamatosan jelen volt az önmarcangolásnak az a fajtája, ami a külső változások elleni elégedetlenségről szólt.
Vállalkozónői körökben gyakran olvastam, hallgattam sok sikersztorit, és tapasztaltam, hogy vannak, akik a lemaradást motivációként élik meg. A gyengeségből, vagy vélt gyengeségükből erőt merítenek, és ezt használják ugródeszkának. Ugye ezután nem lep meg, ha elárulom, ez is mindig piszkált, hogy engem miért összetör egy-egy ilyen felismerés, miért nem inkább előre hajt? Mert ugye másnak még ez is jobban megy…
Később, ahogy belül értem és változtam, a tudatosság felé vezető útra lépve a hasonlítgatás nem maradt el. Összemértem magam mindig másokkal, akik körülbelül azon a szinten bukdácsolnak az élet lépcsőin, amerre én, és persze mindig azt vettem (jobban) észre, amiben én le vagyok maradva. Amiben mások jobbak.
És a mai reggelen, ahogyan sétálok hazafelé az iskolából, és kísérjük egymást Herceggel a labrador kutyámmal, ismét azon kapom magam, hogy hasonlítgatom magam másokkal, hogy ő így, én meg úgy, és kezd megint erőt venni rajtam az elégedetlenség saját magammal.
De most fülön csíptem. És volt egy kérdésem magamhoz: Miért?
Miért, amikor pontosan tudom, hogy:
> mindannyian más okból érkeztünk,
> minden tapasztalásnak helye van az életünkben,
> és semmi sem rossz, vagy hiábavaló.
> Tudom, hogy nincs rossz út vagy téves irány,
> mert minden tapasztalások sorához vezet, és mindből építjük azt, aki vagyunk, akivé válni szeretnénk.
> Másoknak más az útja de a céljai is mások, és itt nem az egóról, hanem a lélek céljáról van szó.
> És az is világos, hogy nincs élet kellemetlen tapasztalatok nélkül, és amit mások átéltek, ami oda vezetett, amit én látok, azt lehet egyáltalán nem kívánom magamnak, de nincs is rá szükségem a fejlődésem céljából.
> És lehet arra sincs, amire az egóm vágyik.
> Tudom, hogy egyedi vagyok, megismételhetetlen és különleges.
> És tudom, hogy mások is azok.
> Tudom, hogy mások vagyunk, mégis egyek és nincs senki, aki jobb a másiknál.
> Egyértelmű, hogy ritka az olyan, hogy valaki minden területen kiváló, általában mindenkinek van erőssége (amit lehet irigyelni) és gyengéje, amiben lehetősége van fejlődni, így nekem is akad mind a kettőből.
> Tisztában vagyok vele, hogy az, ami velem történik, az nem véletlen, és ahogy én egyedi vagyok, úgy az életutam és a létezésem célja is csak rám jellemző.
> És mindezek mellett az sincs kizárva, hogy másnak pont az én példám irigylésreméltó, amiről talán még csak elképzelésem sincs.
> De ez is mindegy, hiszen egyikünket sem szolgálja az, ha egyéni útjainkat egymáshoz méregetjük.
Az élet nem verseny. Egy versenyben van győztes és vannak vesztesek.
Az életben csak győztesek vannak. Még akkor is, ha épp egy folyamat közepén ez még nehezen látszik.
Várom a napot, amikor mindezt, amit ma TUDOK, már nem csak tudom, hanem MEGÉLEM.
Addig marad ez a kérdés, amit igyekszem feltenni magamnak minél többször, hátha kiderül: Miért?
fotó: pixabay
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: