Hogyan szelídítettem meg egy zsörtölődő nővérsárkányt?

Kisfiammal kórházba kerültünk. Nem várt fordulat, és sajnos sok további követte.
Nem érdekes, most ebből kell kihozni a legjobbat, egyszer csak hazakerülünk végre – gondoltam, így minden újabb váratlan hír hallatán maradtam továbbra is pozitív.

Csak éppen egyre fáradtabb, és fáradtabb vagyok, ami néha megnehezíti, a helyes reakciót főleg akkor, amikor valaki nagyon nem empatikusan közelít meg egy problémát.
A nővérek többsége itt rendkívül kedves, de van néhány, akinek már nem itt lenne a helye. Nem az én dolgom, hogy ráébresszem erre.

Amikor viszont rettenetesen embertelenül viselkedett velünk (és a szomszéd ágyban fekvő kislánnyal is), akkor bizony nehéz volt türtőztetnem magam.

Designed by Freepik

Első körben arra gondoltam, hogy megírom az elhangzottakat. Volt olyan mértékű, hogy felkapta volna az internet világa. Már forrongva fogalmaztam magamban a szavakat, amikor ráébredtem, tulajdonképpen most magam alatt vágom a fát, hiszen az én kedvem rossz most, és én kergetem magam újabb rossz élményekbe azáltal, hogy ezt a mostanit keringetem magam körül.
Ahogy ez megfogalmazódott bennem, világos lett az is, hogy – ugyan elsőre nem úgy tűnt – de itt nem én vagyok az áldozat, hanem ő.

Így második körben megpróbáltam az ő helyébe képzelni magam és megértettem, hogy akármilyen szarul érzem most magam, neki szarabb. Én hazamegyek innen, és aztán ismét az a közeg vár, ahol jól érzem magam, szeretem amit csinálok.
(Na persze az is lehet, hogy csak szar napja, napjai vagy időszaka van – ilyen mindenkinek lehet.)

Volt idő, amikor kiégtem abban, amit akkor csináltam. Szenvedtem tőle, még akkor is, ha igazán minden klappolt, a munkahely, a kollégák, a szakma… Csak nekem már nem volt ott a helyem. Marha nehéz ezt felismerni, és lépni még nehezebb. Nekem sem volt könnyű, annyira nem, hogy külső kényszerig, amit magam váltottam ki, nem is tettem semmit.

Természetesen az, hogy rájöttem, nem szolgál engem, ha negatív gondolatokon rágódom, és az, hogy megértettem, az, aki bánt engem, jobban szenved, mint én, nem volt elég ahhoz, hogy egycsapásra megváltozzon bennem minden. Mert én is ember vagyok, és még csak egy úton lévő kalandor, nem egy megérkezett bölcs.
Szóval kellett azért néhány „forduló”, hogy a saját magam gondolatainak koordinálásával és a másik megértésével, elfogadásával megszabaduljak a vissza-visszatérő belső morgástól és monológtól, az első körben felbukkanó bosszúvágyról már nem is beszélve.

Amikor viszont többedik körben figyeltem meg magamon ezeket, és irányítottam a gondolataimat a célszerűbb útra, akkor érdekes dolgot figyeltem meg.

Először is, valahogy minden egyes alkalommal könnyebb volt visszatalálni a célszerűbb útra. Másodszor pedig… Ezt el sem fogod hinni! Ahogy én megértést és elfogadást sugároztam magamból, A SÁRKÁNYBÓL LASSANKÉNT ISMÉT EGY KEDVES NŐVÉRKE BONTAKOZOTT KI! Mint a népmesékben!! 🙂 

Mostanra másokkal is sokkal emberségesebb, velünk pedig kifejezetten olyan, amilyennek egy kedves nővérkét elképzel az ember. Nem mézesmázos és ingyombingyom. Hanem egyszerűen normálisan kedves. De én sem így viselkedtem vele, miközben megszelídítettem. Nem kedveskedtem vagy kerestem a figyelmét, nem cimbiztem, de nem is akartam megbántani, megsérteni, vagy lenézően, elítélően viselkedni vele. Egyszerűen csak ha szükséges volt a kommunikáció, maximálisan elfogadtam, és igyekeztem megértő lenni.

Mi még mindig itt vagyunk a kórházban.
Ma az ex-sárkánynővérke volt velünk egész nap.
Szép napunk volt. 🙂