Az ember, amikor visszatekint a gyermekkorára, az emlékeket rózsaszín fátyol lengi körbe, amelyek mindent olyan széppé, és meseszerűvé alakítanak át.
Az évek elfedik a fájdalmas emlékeket, mintha nem is lettek volna, ezeknek csak a tanulsága, tapasztalata épül be, hitrendszerként jelenik meg valahol a személyiségünket formáló raktárakban. Pedig ha egy picit mélyebbre ásunk, vagy akár egy esemény kapcsán merünk átlátni a fátyol rózsaszínén, megláthatjuk a nem annyira rózsás pillanatokat is.
Ugyan első pillantásra boldog gyerekkorom volt, mégis minduntalan megértetlennek és kirekesztettnek éreztem magam, amiért érdeklődő, kíváncsi, a dolgok mélyére ásni szándékozó, a dolgok működését tudni akaró, a szabályok miértjét firtató gyerek és kamasz kislány voltam. Ez abban a világban nem volt elfogadott.
Kicsit valóban megelőztem a koromat, hírnök voltam, egy másik kor szülötteinek hírnöke. Azoké, akik már teljesen természetesen kérdőjelezik meg a dolgokat, teszik fel kérdéseiket, és akiket ma (bár még sokan nem szívesen teszik), de meg kell hallgatni, a véleményét meg kell fontolni. És ők azok, akik lecserélik a szabályokat, amint valóban nincs rájuk szükség.
Nagyobbik kisfiammal, bár sok dologban nagyon hasonlít rám, ebben merőben különbözőek vagyunk.
Ő igazi szabálykövető típus, sőt, szabályfélő. Nagyon nehéz ezt nekem elfogadni, bár mivel kifejezett „jó” gyerek, sokáig nagyon büszke voltam rá. Aztán felismertem, hogy ez hova vezet, azóta azt kívánom, bárcsak egy kicsit „rosszabb” lenne, bárcsak néha újragondolna néhány szabályt. Bárcsak egy kicsit merészebb, lázadóbb lenne…
Persze még semmi sem dőlt el, még az is lehet, hogy ő lesz a leglázadóbb kamasz vagy fiatalember, de az bizonyos, hogy ő engem tanítani érkezett. Egyfelől tükröt mutat, másfelől pedig megértésre és elfogadásra ösztönöz.
Egyre inkább érzem, a dolgom az, hogy megpróbáljam megérteni és elfogadni a szabálykövetőket, és megértésükön keresztül más utat is mutatni nekik, hogy felnyissam a szemüket.
Azzal a (nem mindig szerencsés, és gyerekkoromat sokszor megkeserítő) adottsággal érkeztem, hogy meg tudom és meg is merem kérdőjelezni a szabályokat, újra tudom gondolni és át tudom formálni őket, ha már nem szükségszerűek, elavultak vagy nem a célnak megfelelőek. Én felismerem ezeket és ma már nagyon hálás vagyok ezért a képességemért.
De nem volt mindig könnyű.
Te merre tartasz?
fotók: pexels, pixabay, freepik
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: