Nagyobbik fiam 9 éves lett, és elérkezettnek láttam az időt, hogy (végre) ő is kivegye a részét a napi teendőkből, a házimunkából.
Jó, tudom, már régen bevonhattam volna, voltak is rá próbálkozások, de valahogy ezek már a megfogalmazásuknál érezhetően halálra voltak ítélve. Ez esetben viszont nagyon határozottan tudtam mit akarok. Megbeszéltük, azaz elmondtam neki, mi lesz a feladata, mit kell csinálni pontosan, mikor végezze el lehetőleg és hasonlók.
Részletesen letisztáztuk, a félreértés elkerülése végett.
A szemét napi kivitele lett az első feladata.
Mivel viszonylag kevés kukába való hulladékunk keletkezik a szelektív gyűjtés (és az időszakos komposztálás) miatt, így viszonylag kis méterű a kukánk, a kisfiamnak mégis minduntalan akadt valami problémája a szemét kivitele során az első pár napban.
Az egyik ilyen alkalommal már elegem lett a folytonos nyavalygásból, és ezt találtam neki mondani:
– Ne azon nyavalyogj folyton, hogy milyen nehéz ez meg az, hanem azon gondolkodj, hogy hogyan tudod megoldani!
Ahogy ez a mondat elhagyta a számat, arra gondoltam, hogy Úristen! Én ezt várom el a 9 éves kisfiamtól, miközben felnőtt emberek úgy élik le az életüket, hogy sosem gondolnak a megoldásra.
Az emberek nagy százaléka folyton csak siránkozik, másokat okol és irigyen nézi azokat, akiknek jobban „kedvez a szerencse”. Önpusztító tevékenységekbe kezdenek, mert nem bírják elviselni a terhet, hogy nem tesznek magukért semmit.
Pedig csak ennyi a recept.
„Tedd félre a siránkozást, és gondolkozz el azon, mit tehetnél!”
Persze, akinek nem inge…
fotók: pexels.hu