A valódi ősz beköszöntével elborították az utcákat, sétányokat, kerteket és erdőket a színes falevelek, ezzel szívünkbe, lelkünkbe is beköltözött az elmúlás borongós érzése. Közeleg a hármas ünnep is, Halloween, Mindenszentek, Halottak napja. Én pedig arra gondoltam mikor meséljek a mi különleges búcsúnkról, ha nem most.
Az előző írásomban olyan sokat emlegettem Aput, hogy már közben feltűnt ez az érdekes egybeesés, miszerint én éppen a kedvenc spirituálisan építő filmjeimet veszem sorra, itt az ősz, közelegnek az elmúlás ünnepei, nekem meg valahogy filmről-filmre ő jár a fejemben…
El is határoztam, hogy legközelebb róla írok. Mégpedig arról, ahogyan elbúcsúztunk tőle.
Egy kis visszatekintés.
Kultúránkban hosszú-hosszú időre vezethető vissza az elhunytak földbe temetése, miközben más népeknél merőben más szokások is fellelhetőek. A temetkezési szokások részben vallási eredetűek, de vannak olyan népek, ahol nem ilyen szoros a kötődés vallás és temetkezés között. A földbe hantolásnak vannak praktikus, jól érthető és vannak spirituális okai. Háborúk vagy járványok idején, amikor egyszerre rengeteg volt a holttest, természetesen az volt a legbiztonságosabb, ha a halottakat a földbe temetik vagy elégetik. A kereszténység elterjedésével, és Jézus szavainak félreértelmezésével a feltámadással kapcsolatban a hívek egyértelműen a jól ismert koporsóba és föld alá temetést választották, mivel az egyház is ezt a temetkezési módot ismerte el és ezt támogatta. A spirituális felfogás szerint pedig visszaadjuk a földnek ami belőle vétetett. „Porból lettünk, porrá leszünk.”Napjainkban mégis lazulni látszik a megszokott szokásrend. Manapság évről évre nő azoknak a száma, akik nem a hagyományos koporsós temetést választják. Szinte mondhatni divat lett a szórásos temetés, a hamvakat a temető erre kijelölt részében, egy választott helyen (pl. az elhunyt kedvenc helyén) vagy folyóparton, hajóról folyóban is vissza lehet adni az örök körforgásnak, de az elhunyt akár a saját kertben is eltemethető vagy akár haza is viheti magával az, aki otthon egy vitrinben szeretné őrizni szerette maradványait.
Okok és miértek
Talán nem a vallástól elfordulásban kell keresni a miértre a választ. Egyesek szerint sokkal inkább a temetkezés irreális költségei miatt. Az emberek jó része nem tudja megfizetni, és ezért kevésbé költséges módot választ. Erre a neten szörfözve találunk konkrét számokat is, és arra is, hogy valóban sokan a költségek miatt választják a hamvasztást, mégis egyre többen vannak azok is, akik egy merőben más ok miatt keresnek újfajta megoldást.
A magas költségek mellett az emberek – és ez innentől kezdve már csak személyes vélemény – más okból is kereshetnek újszerűt a búcsúzásban.
Pont úgy, ahogy abszolút tendenciának látom azt is, ahogyan keressük az újat, az eltérőt és valamiért jobbat attól, ami az addig megszokott.
Sokan zsörtölődnek is emiatt, főleg a valláshoz vagy szokásokhoz ragaszkodók és az idősebb generáció, hogy lám, az ifjak eldobnak mindent, amire ők annyira vigyáztak, nem kellenek már nekik a hagyományaink. Pedig nem feltétlen erről van szó, egyszerűen azt látom – és örömmel – hogy átgondoljuk a hagyományokat, a megkérdőjelezés pedig sokszor jó, hiszen ez a fejlődés egyik módja. Ami előre visz, az megmarad, aminél van „jobb”, azt lecseréljük.
Arról se feledkezzünk meg, hogy régen a családok egy kupacban éltek, halottaikhoz kisétáltak a falu vagy város széli temetőbe, Közösségi „élmény” is volt a temetőbe járás. Manapság nincs szükségünk, sem időnk efféle közösségi élményre, és a családtagok is messze élnek egymástól.
A növekvő népesség mellett pedig egyre több lakóterületre van szükség, így temetők helyére lakóparkok épülnek.
De térjünk csak vissza arra a „más” okra, vajon mi lehet ez? Ha nem a vallástól elfordulással és nem az anyagiakkal magyarázható a változás a temetkezési szokásokban, akkor vajon miért?
Én azt gondolom, hogy ez egyfajta fejlődés, nevezzük spirituális fejlődésnek. Sokan ezen az úton járva jutnak el oda, hogy nincs szükségük arra, hogy szerettük testét őrizze egy temető, hiszen jól tudják, a halál csak egy átjáró, egy másik létsíkon az élet folytatódik, így nincs szükség sírhelyre. Egy fénykép a szobában, egy kis szobácska a szívben elég az emlékezéshez.
Ahogyan mi láttuk.
De legyünk őszinték, nem biztos ám, legyen az ember bármilyen nézetű is, hogy abban a bizonyos szituációban ezek az érvek és gondolatok tisztán és jól körülvonalazva jelennek meg.
Valahogy így voltunk mi is….
Apu halála váratlanul ért bennünket, bár utólag visszagondolva volt sok jel, de ezek mindegyike csak utólag értelmezhető. Az igazság az, hogy fogalmam sincs, hogy pontosan mennyi idő is telt el addig, amíg intézkedni kellett a temetés felől, és ezen már utólag sem akarok számolgatva gondolkozni. Egészen őszintén már azt sem tudom biztosan, melyik ötlet kitől származik, hogy is állt össze az egész, ezért végig többes számban fogok fogalmazni. Ha érted mire gondolok, még abban sem vagyok biztos, hogy mindez a MI ötletünk volt…
Ez a MI anyukám, a húgom és én vagyunk.
Mivel Apu halála annyira szép, volt, amennyire csak egy halál szép lehet, arcán halvány mosollyal aludt el, ezért nem akartuk boncolással szétzúzni ezt a békességet.
Hamvasztást választottunk, ami eddig még megszokott is manapság.
Személyes véleményem, hogy jobb érzés egy szerettem testét hamvak formájában visszaadni a természetnek, mint tudni azt, hogy ő majd a megszokott módon veszi azt vissza.
Az az ötletünk támadt, hogy Apu maradványai nyugodjanak ott, ahol a legjobban szeretett lenni, ahol aktívabb időszakában a legtöbb idejét töltötte, a család hétvégi házának telkén. Ez egyébként korábban kettejük között többször szóba került, így talán kijelenthetem, hogy ő is ezt kívánta.
Ugyan nem klasszikus temetésben gondolkodtunk, de természetesen mindenképpen szerettük volna, ha mindenki el tud tőle búcsúzni, nem csak a szokás miatt, hanem, mert a távozás enélkül lezáratlan üresség marad mindenkiben.
A búcsúztatóra egy budapesti, családias kis búcsúztató helyiségben került sor, ahova meghívtunk mindenkit, akit illik, rokonokat, családtagokat, ismerősöket, sporttársakat, munkatársakat, szomszédokat. A búcsúztató szövegét közös megegyezéssel én írtam, így igazán olyan lett, amilyet érdemelt, hiszen mégis csak mi ismerjük őt a legjobban.
Emlékszem arra az estére, amikor Anyuval átbeszéltük azokat a pontokat, amiket csak ő tudhatott, és összeraktuk a beszéd vázlatát. Fájdalmas, de ezen az estén rengeteg dolgot tudtam meg róluk is, és Apuról is, amik korábban sosem kerültek szóba.
A búcsúztatón az általunk kiválasztott, természetes sóból készült, lebomló urnában kerültek a hamvak a ravatalozó asztalkára. Ezek az urnák olyan szépek, hogy ha nem lebomló sóból készülne, ami a szoba nedvességtartalmára is formavesztéssel reagálhat, még szobadísznek is beillene.
Az urna előtt állt fehér keretben Apu fényképe. A lehető legvidámabb, legmosolygósabb kép került végül a fehér keretbe. Én először egy igazolványképből felnagyított fotót választottam, és a többiek ragaszkodtak a mosolygóshoz, de végül én sem bántam, hiszen így mindenki aki megállt a ravatal előtt, erre az arcára emlékezhetett utoljára.
Az ismerősöket megkértük, hogy mindenki csak egy szál virággal búcsúzzon, de így is megteltek a hatalmas vázák a ravatal két oldalán.
Szinte mindenben a megszokott ellen mentünk (és nem volt ezekben semmi lázadás, egész egyszerűen így találtuk jónak), így talán az sem meglepő, ha az egész szűk család részt vett a búcsúztatón, köztük a 2,5, a 3 és a 4 éves apróságok is.
Tudom ez némelyeknek fura lehet, bennünk viszont fel sem merült, hogy a legkisebb unokák, akiket Apu annyira imádott, ne lehetnének ott velünk. Ha lett volna módunk megkérdezni őt, biztosan ragaszkodott volna mindegyik unokájához.
Nem is volt ebből semmi gond, a kicsiknek elmeséltünk előre mindent, és nagyon ügyesen viselkedtek, bár nem vártunk tőlük semmi lehetetlent. Egy kis szaladgálás, ugrabugra és bohóckodás belefért, Apu úgyis nagy tréfamester volt, biztosan velük nevetett.
A búcsúztató után a hamvak rövid időre hazakerültek a virágtengerrel együtt, hiszen az időjárás nem kedvezett, a föld fagyos és kemény volt.
Időközben megbeszéltük a továbbiakat, beszereztük a szükséges kellékeket, utánanéztünk azoknak, amiben nem voltunk biztosak.
Fa ültetésre készültünk.
Ha úgy döntesz, elvesztett szeretted hamvaira fát ültetsz, akkor bizony alaposan át kell gondolni, hogy milyen fát válassz, sőt, fel kell frissíteni az ültetéssel kapcsolatos tudásodat is. Hiszen nagyon nem mindegy ez esetben, hogy a kert legújabb ékessége jól érzi-e magát új helyén. Kétszer elveszíteni valakit… Ugye, érted?
Így tehát alaposan utánanéztünk, hogy milyen fa tűri jól az agyagos, kemény talajt, és mivel leggyakrabban is csak hétvégenként tudjuk locsolni, ezért megfelelően igénytelennek, szárazságtűrőnek is kell lennie. A kert emberi léptékkel számolva is középkorú, így már mindenhol „lakik” valaki, ezért olyan új lakó kellett, aki nem lesz túl nagy, nem uralja a kertet, viszont szépségével minden évszakban kiemelkedik, feltűnik. Ja, és fontos volt, főleg részemről, hogy NE LEGYEN GYÜMÖLCSFA! Ugyan elméletileg szép jelkép, hogy ha csak a körforgást nézzük, de abból a gyümölcsből úgysem tudtam volna soha enni.
Így esett a választásunk végül a Pirosvirágú Galagonyára.
Ez a fa minden elvárásunknak tökéletesen megfelelt (a felsoroltakon túl is voltak még), és természetesen az egyik legfontosabb, hogy gyönyörű!!!
Tavasszal pink virágaival szemet gyönyörködtető látványt nyújt, őszre pedig beérnek élénk piros bogyói, amelyek ehetőek is, tehát még ehetnénk is, ha akarnánk. Plusz érdekesség, hogy a galagonya gyógyhatású bogyó, a szív gyógynövényeként emlegetik. Ez azt hiszem, még átvitt értelemben is nagyon figyelemre méltó egybecsengés.
fotók: lent
És eljött a nagy nap.
Családi hagyomány, hogy minden évben a Húsvéttal nyitjuk meg a „telek-szezont”. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ezen az ünnepen levonulunk családilag abba a bizonyos családi hétvégi házba. Nagyokat eszünk együtt, a lányok együtt készülnek különféle meglepikkel a fiúknak, ide érkezik a nyuszi, aki a kertbe tojik finomságokat, és amit a gyerekek reggeli után megkeresnek, összegyűjtenek, és persze végül a fiúk hétfőn reggel meglocsolnak minket vicces locsólóversek kíséretében, és tőlünk megkapják a csoki és kézműves tojáskákat.
Idén a szokásos halom kreatív cucc és tengernyi húsvéti étel mellé a csomagba került egy helyes kicsi galagonyafa, néhány zsák föld és … És egy sóból készült halványbarna „váza”.
fotó: telizold.hu
Érdekes klisé, hogy ha egy filmben temetői jelenetet láthatunk, akkor biztosan esik az eső.
Nos, ez ezen a hosszú hétvégén is bejött, hiszen azon a napon, amikorra terveztük Apu hamvait szűk családi körben végső nyugalomra helyezni, esni kezdett az eső. És bizony esett, onnantól kezdve, hogy nekiláttunk készülődni az eseményre, egészen addig, amíg csak tartott.
Könnyes szemmel össze is mosolyogtunk, hogy odafönn is együtt éreznek velünk…
Még hátra volt a fa helyének kiválasztása. Fontos szempont volt, hogy Apu kedvenc helyei között/mellett legyen, de közben figyelembe kellett venni egy sor más dolgot is. Miután megtaláltuk a legmegfelelőbb helyet, a fiúk megásták a hamvaknak és a kis galagonyafának a megfelelő mélységű gödröt.
A ruhánkra, kabátokra fekete szalagot tűztünk, mindenkinek a kezében egy szál virág és egy kis fekete szalag volt.
Megindító látvány volt, ahogy a fiúk a sárba hasra feküdve, óvatosan engedték a gödör mélyére a szépséges urnát.
Az urnára a búcsúztatón kapott virágok maradványai kerültek, majd jöhetett a föld, a virágföld, a marhatrágyával kevert föld, majd újabb földréteg, és persze a kis fácska.
A virágföldre a kiásott földet kotortuk vissza, majd ahogy elrendeztük szépen a fácska környezetét, rövid csendes búcsú következett.
Aztán egyesével odaléptünk a kis fa mellé, az eső áztatta puha földbe beleszúrtuk a színes virágainkat, a fa pici ágaira pedig felkötöttük a gyászunkat jelképező fekete szalagot.
Csak mi voltunk, a szűk család, az ébredező természetben, tulajdonképpen egy új életet ünnepelve, miközben egy másikat búcsúztattunk, elengedtünk.
Csak álltunk ott az esőben, és valahogy mindenkinek természetes volt a búcsúnak ez a módja, ismét együtt mindenki, a kicsikkel, és a kis kedvenceinkkel. És furcsa, vagy nem, valahogy mindenki átérezte a pillanat jelentőségét.
Nem tudom Apu ott volt-e velünk, hogy látta-e a saját temetését, tetszett-e neki mindez.
Azt gondolom, hogy utóbbira biztosan igen a válasz, elégedett lehetett.
A kis fácska nem messze a hintaágytól, ahol Apu a legtöbbet szunyókált vagy olvasott, és a medence helyének közelében, ahol nyári melegekben szívesen ringatózott a gumimatracon, tavasszal és a nyár folyamán növekedésnek indult.
Leveleket, majd csodálatos bimbókat növesztett, majd ezekből megszülettek az első virágfürtöcskék.
Életből lett másik élet. Szerintem csodaszép.
Galagonya fotók:
katakertje.blogspot.com
karkusfaiskola.hu
botanikaland.hu
profifaiskola.hu
Temetkezési szokások:
http://napidoktor.hu/blog/temetkezes-magyarorszagon-valtozo-trendek-javulo-informaltsag/
http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/Mako_monografia_sorozat/pages/monografia_3/011_c_szokastemetkezes.htm
Alternatív temetkezés:
https://magyaridok.hu/gazdasag/egyre-nepszerubb-az-alternativ-temetkezes-2305030/
Katolikus temetkezési szokások:
https://www.magyarkurir.hu/hirek/a-hittani-kongregacio-instrukcioja-katolikus-temetesrol
Galagonya hatásai:
https://gyorgytea.hu/gyorgyteak/egyedi-teak/galagonya-viragos-hajtasveg
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: